1.
- Egy szép augusztusi napon, éjfél után jutottunk túl egy nehéz ellésen Rakacán. A hálás háziak egy üveg szilvóriumot is kezembe nyomtak - mesélte László. - Lucskosra izzadtam az ingem, majd meggebedtem egy kortyért, de kocsival voltam, haza kellett mennem. Ráadásul a rövidebb erdei úton, tele tűkanyarokkal, bukkanókkal. Gördültem szépen lefelé, és amikor leértem a völgy aljára, elém tárult egy falu (nem az enyém!), a domboldalon temető sötétlett. Hirtelen kilelt a hideg: a temető felől sejtelmes fényforrás világított a szemembe, közepén fehér ruhás, imbolygó szellemalak, aki, messziről legalábbis úgy tűnt, sűrűn hányja a kereszteket.
- Kísértet! - jegesedett meg az ing hátamon. - Eljött a világ vége! Kellett neked hencegni - vacogtam magamnak -, hogy nem hiszel a túlvilági dolgokban, most aztán körbesereglik a Trabantodat a szellemek... Nem álltam meg. Ha csontvázakon keresztül is, de el akartam jutni a családomhoz. A temetőnél kiszálltam, és odamentem a fehér ruhás alakhoz. Kiderült, hogy az Aggteleki Nemzeti Park fiatal rovartani szakembere, aki éppen éjnek évadján állított fel rovarcsapdát. Ráförmedtem, mire elnézést kért, és bevallotta, hogy borzasztóan fél ilyen helyen, de ha egyszer itt a leggazdagabb a rovarfauna. Megmondom az őszintét, búcsúzóul ittunk egy korty áldomást. Ránk fért.

2.
- A farsangi bál a megye állatorvosainak szentség - mondja a jóképű, fiatal Attila. - Aki él és mozog, ott a helye, mert különben megszólják. Farsang napján délután egy ló patájának sérülését gyógyítottam. Már végeztem, amikor a guggolásból felegyenesedve fejen rúgott a ló. De nagyon fejen rúgott! Azt hittem, az ég összes csillaga a szemem előtt sziporkázik, elöntötte a homlokomat a vér, zúgott a fejem, tántorogtam. A háziak elszörnyedtek az ijedelemtől, de hát nem tehettek semmit, elvégre én vagyok az orvos, még ha lódoktor is. Elvánszorogtam otthon a körzeti dokihoz, hogy ellássa a sebet. Röntgen, varratok a homlokomra, fájdalomcsillapító. Azt mondta, nincs különösebb baj, de aznap azért feküdjek, és nyeljem folyamatosan a pirulákat.
Nejem kétségbeesett. Éppen ma!? Amikor farsangi bál van, és már a báli ruhája is ott lóg a fogason?
Leültetett egy székre, a homlokomon lévő varratokat leragasztotta testszínű tapaszokkal, a hajamat (hál' Istennek, van belőle bőven!) ráfésülte a homlokomra, és helyre kis frufrut vágott belőle. Világéletemben utáltam a frufrut! Nőkön is, nemhogy egy férfin! Néhányan még azt is megszólták az ismeretségi körömben, miért hosszú a hajam, amit hátul gumival varkocsban fogtam össze. Vidéken az ilyesmi visszatetszést kelt, különösen az én foglakozásomban, de én rá se hederítek mások véleményére. Mentünk a bálba, és ha történetesen agglegény vagyok, aznap aligha lettem volna partiképes. A bodor frufrummal, mint egy zombi, kábán imbolyogtam a teremben, kezemben a pohárral, amelyből a gyógyszerek miatt egy kortyot sem mertem inni, és ha valaki mélyenszántó társalgásba bocsátkozott velem, csak zagyva makogás volt a reakcióm. Amikor aztán elterjedt a hír, mi történt, mindenki részvevően lapogatta a hátamat.