Néhány hasznos tudnivaló a vámpírokról
(...) A vámpírok félig evilági, félig túlvilági lények, akik vérrel táplálkoznak. Ősidők óta élnek az emberek képzeletében. Talán azóta, hogy egy igen-igen primitív ősközösségben tabuvá lett az emberevés, és a tilalom megszegését holmi ártalmas, gonosz, külsejükben is visszataszító, iszonyatot keltő figurákra ruházta át a bontakozó emberi fantázia. Kezdetben a vámpírok főként állatokra hasonlítottak, s mindmáig élnek ilyen elképzelések is. Goya rajzain hüllőkre, kétéltűekre és patkányokra egyaránt hasonlító szörnyállatkák támadják meg álmukban a védtelen hajadonokat.
De miként a mítoszokban és a mesékben történni szokott, ez a motívum is egyre több mellékjelentést szív föl magába, érintkezik másfajta hiedelmekkel, jelentésvilága gazdagodik. Kézenfekvő, hogy a vámpírhitnek előbb vagy utóbb kapcsolatba kellett jutnia a halottak kultuszával, a túlvilágról, a halál utáni életről alkotott képzetekkel. A holttest, amely kísérteni, bosszút állni vagy akár csak szeretteit meglátogatni kikél sírjából, könnyűszerrel elsajátíthatja a vámpírmesterség fortélyait, annál is inkább, mert valamiből csak a halottnak is meg kell élnie. Egyesült tehát a mítoszban a holtak visszatérésének és a vérivásnak a mozzanata, az utóbbi azonban - mint láttuk - önállóan is létezett tovább. A vérszívó állatlények mítoszát pedig minden bizonnyal táplálhatta a vérszívó rovarokkal (poloskákkal, szúnyogokkal, kullancsokkal) szembeni ösztönös irtózatunk.
A vámpír a rejtélyes-titokzatos éjszakában keresi föl mit sem sejtő áldozatát, aki legtöbbször nő, hiszen ő az igazán védtelen és kiszolgáltatott. A démon rendszerint a nyakán sebesíti meg áldozatát, onnan szívja magába az "életelixírt". A vér ugyanis táplálékot jelent a démonikus lény számára, erejét az élő ember vitalitásából meríti, s miközben ő újra meg újra feltöltődik, az áldozat elgyöngül, esetleg végképp el is pusztul. Ezáltal a mítosz jelképesen is fölfogható: megtestesíti a más kárán gyarapodó embert. Az eszetlen kizsákmányolást ma is a "kiszipolyozás" szóval jelöljük, és azt mondjuk a kegyetlen zsarnokról, hogy alattvalói vérét szívja. S hogy ennek valós alapja is lehet, bizonyítja a Dracula név történelmi személyhez kötődése: Vlad Dracul havasalföldi vajda állítólag megtette, hogy jóízűen falatozott karóba húzott áldozatai körében. Vagy utalhatunk a Báthory Erzsébetnek tulajdonított borzalmas kínzásokra. A modern irodalom is gyakran fordul ehhez az ősi szimbólumhoz. August Strindberg Haláltánc című drámájában így jellemzi a főszereplőt, Edgart a felesége: "Ismered a vámpírok természetrajzát! Azt mondják róluk, hogy mindegyik egy-egy halottnak a lelke, amely egy eleven testet keres, hogy kedvére élősködhessék rajta. Edgar is halott... amióta ott előttünk a földre zuhant. Nincsenek már személyes érdekei, nincs egyéni élete, nincs benne kezdeményező erő. De ha kezébe kap egy élő embert, akkor rátelepszik, beléereszti szívócsápjait, és élni, virulni kezd. Most rajtad ül!" Strindberg egy másik drámájában, a Kísértetszonátában a szakácsnő jelenik meg vámpírként: "Nem megy el! Nem bírunk vele! ... Nem látja, hogy fogyunk és sorvadunk?..."
A vámpír legendáját tehát egy olyan elfojtott benyomás is táplálhatta, mely szerint az ember csak úgy hosszabbíthatja meg tetszés szerint saját életét, ha elveszi valamelyik másik ember életének egy részét.
Az elmondottakból következik egy újabb jelentésárnyalat: a másik ember egyéniségének erőszakos leigázása, akaratának megbénítása vagy egyenesen szexuális birtokbavétele. Már a káldeusok úgy tartották, hogy a vérszívás a nemi kapcsolat egyik formája, s a római mitológia lámiái, azaz gonosz tündérei is szeretők és vámpírok voltak egy személyben. Az erotikum azonban főként a romantika óta, modern korunkban lett a vámpírmotívum szerves részévé.
A különböző korok vallási elképzelései is nyomot hagytak a vérszívó démonok mitológiájában. A keresztény hit hatása három vonatkozásban mutatható ki. Az első, hogy a démonokat a vallás ellenfelének, a Sátán, a Gonosz gyermekeinek kell tekinteni. A vámpír az Ördög egyik világi formájaként lép föl. Nem csoda hát, ha a kereszt jelétől, a feszülettől, a nyakban viselt amulettől, máskor meg Jézus vagy Mária nevének említésekor rémület szállja meg a vámpírt, és eliszkol. A halál utáni vámpírlét is a vezeklés vagy az elkárhozás egyik formájává vált. A bűnben elhalálozott gonosz ember a sírban sem nyughatik, kísértőként kell körüljárnia, az Ördögnek toborozván új meg új áldozatokat.
Másrészt a vérszívás a kommunió, az áldozati egyesülés travesztiája. A vér által való mitikus egyesülés ugyancsak ősi képzete az emberiségnek, gondoljunk csak a vérszerződés mindenféle elterjedt aktusára. De a keresztény áldozás szertartásában is az ember a bort Isten véreként veszi magához és fogadja be. Szorosan kapcsolódik hát végül az áldozatokhoz a megváltás képzete is, hiszen a gonosz vérszívó démonokat elpusztíthatja egy ártatlan, gyönge nő önfeláldozása, ha a vámpírt nála lepi a hajnalhasadás, illetve az azt jelző kakaskukorékolás.
Az újkor még egy fontos adalékkal színezte a motívumkört: az idő múlása nem fog a démonokon, örök kényszerűségben élik életüket. Ez a gondolat a keresztény vallásban is megvan: a pokolbeli kárhozat szenvedései mindörökké tartanak; a modern felfogás azonban nem a szenvedésre helyezi a hangsúlyt, hanem a körkörös állandóság unalmára, a megszakítatlan egy helyben topogásra, a változások hiányára.

(...) A vámpírtéma fölélesztését egy külső körülmény is indokolta. A némafilm jó érzékkel kereste a látványos szüzséket, a képekkel kiváltható heves érzelmi hatásokat. Igazuk van azoknak, akik a mozi sötétjében elénk vetülő fény-árnyék jelenségeket az álomhoz hasonlítják, és úgy érzik, itt a szigorú racionalitással szemben elsődlegességük van a megdöbbentő, primér érzéki-érzelmi benyomásoknak, s ezek olykor mélyebben ivódnak be emlékezetünkbe, mint tudatosan szerzett élményeink. "Bizonyos, hogy az írott és mondott költészet nem fejezheti ki a kísérteties, démoni, természetfölötti jelenségeket olyan erővel, mint a film. Mert a beszéd az emberi értelem alkotása, még a rejtelmes varázsigék titokzatos, orphikus szövege sem 'természetfölötti', legfeljebb érthetetlen. Tehát az emberi szó érthetetlenné válik, mihelyt felfoghatatlan: ez a lényegéhez tartozik. Az emberi értelem önvédelme ez. De a látvány akkor is érthető és világos lehet, hogyha felfoghatatlan. És ez az, amitől a hajunk szála is égnek áll." Úgy tűnik, hogy a film szerfölött alkalmas közeg egy szavakban megfogalmazhatatlan, hiszen még tudatossá sem vált általános közérzet kivetítésére. A tudós szociológus által később kiemelt vonások "benne voltak a levegőben", s a filmalkotó ennek a megsejtett létállapotnak találta meg egyenértékű, hűséges kifejezését, dramaturgiai és vizuális formáját.